17 óra

EEljött a nap mikor fel kellett adni a kialakított rutint és kényelmes életet: tovább indultunk Hoi Anba. Két tanácsot kaptam Vietnámot megjárt ismerősöktől: Hoi Ant ne hagyjam ki és utazzak vonattal, mert ez az egyik legszebb vasúti útvonal a világon. Nos. Ez azt jelentette, hogy egy óra repülőút helyett 17 órát vonatoztunk. Természetesen első osztályra vettünk jegyet, és nagyon izgultunk, hogy milyen lesz.
Anita előző este totál lebetegedett, sok volt a tüdejének a szmog, és hát maga a város sem egyszerű. Nagyon csúnyán köhögött és időnként belázasodott. Én szokás szerint felfáztam, szóval nem mondhatnám, hogy csúcsformában voltunk.
Azt a döbbenetet, mikor másfél óra várakozás után megláttuk a kupénkat csak megpróbálhatom leírni. Egyetlen szóval: koszos. Mikor beléptünk pont egy csótány somfordált át az egyik párnán. Két darab emeletes ágy volt benn, természetesen a felsőhelyekre szólt a jegyünk. Ez nem lett volna baj, csakhogy a „légkondi” olyan erősen nyomatta a hideg levegőt, hogy azonnal fel kellett öltöznünk, végül kapucniban és az összes meleg ruhánkkal magunkon aludtunk. Először megpróbáltuk kicselezni a kallert, mivel utastársaink még nem érkeztek meg beköltöztünk az alsó helyekre, ahol viszonylag védve voltunk a szélvihartól. A vietnámiak viszont büszke emberek, így mikor végül megérkeztek, nem voltak hajlandóak cserélni velünk, pedig tüntetően köhögtünk, harákoltunk és fújtuk az orrunkat.
A vége az lett, hogy duzzogva bár, de felköltöztünk. Magunkra húztuk a takarót és hitetlenkedtünk. Én végül jót aludtam, mert nagyon fáradt voltam, de útitársam nagyon szenvedett. Mondanom sem kell, hogy amint elindultunk besötétedett, úgyhogy a híresen szép tájból másnapig semmit nem láttunk, akkor is csak akkor, ha ácsorogtunk a folyosón, mivel a felső ágyakból semmit nem lehetett látni.
Szóval a vonatútra csak az vállalkozzon, aki teljesen egészséges, nagyon türelmes és szokva vagyon a harmadik világ higiéniás körülményeihez.
Mindent összevetve, rendben megérkeztünk Hoi Anba.