Vodka Hanoi

Anita rendben megérkezett, kimentem elé a repülőtérre. Várakozás közben összehaverkodtam egy öreg bácsival, aki a lányát várta Japánból és szerinte gyönyörű vagyok. Már ezért megérte.
Azt hittem Anita fáradt lesz a hosszú út után, de akkora energiával érkezett, hogy elfogadhattam Phuong vacsora meghívását, úgyhogy miután összeszedtük magunkat elindultunk a megbeszélt helyre. Egy olyan étterembe ettünk, ahol rajtunk kívül nem volt európai. Kis székek és asztalok az utcán, sörös üvegek minden felé az asztalok alatt. Ha sörözik az ember, akkor letesznek egy jéggel és különböző sörökkel teli műanyagvödröt az asztal mellé, így mindenki vehet magának. A végén az asztal alatt lévő üres göngyölegből számolják ki a számlát.
Először tudatosult bennem az, hogy mennyire másként tudja látni a dolgokat két ember. Én ugye rajongok a vietnámi ételekért, bármit megeszek és mindent meg akarok kóstolni. Anitáról kiderült, hogy nem nagyon eszik húst és elég sok mindent nem szeret. Meg is egyeztünk, hogy én mutatok neki dolgokat, ő megkóstolja és így képet alkothatok arról, hogy mi az, ami egy átlagos magyar embernek befogadható. Ez nagyon hasznos tapasztalat lesz az étterem szempontjából.
Vacsi után még átmentünk egy helyre, ahol árultak rizsbort, hogy koccintsunk a megérkezésre és a barátságra. Vodka Hanoi a neve, Phuong szerint azért, mert így piacképesebb a külföldiek körében. Teljesen semleges íze van, és nagyon alacsony alkoholtartalma. A vicces az egészben az, hogy gyűszűnyi kis kupicákból isszák, nagy korsó jeges teával kísérve, hogy ne ártson annyira. Anitával csak néztünk és röhögtünk, mert azt egész volt 3 deci, ami alkoholtartalmát tekintve egyenlő két felessel, így nem sok hatása van, főleg ha azokból a picurka poharacskákból szürcsöli az ember.
Aztán Phuongnak el kellett mennie, mert felhívta az apja, hogy vigyen neki enni. Kicsit bepiált az öreg és mint kötelességtudó fiú, kedvenc szakácsom ugrott és teljesítette a kívánságát. A piára mi hívtuk meg, de azért figyelmeztetett, hogy 30000 dongnál ne fizessünk többet érte. Az nagyjából 300 forint. Mi sem maradtunk sokáig, csak befejeztük a jeges teánkat majd jött a móka: kétszer számolták fel a rizsbort. Mikor reklamáltunk, hirtelen mindenki elfelejtett angolul. Aztán a pincér szólt egy nagyon morcos képű pénztáros nőnek, aki haragosan azt mondta, hogy ennyi és kész. Márpedig nem voltunk hajlandóak megfizetni a turistaadót, hiszen teljesen nyilvánvalóan pofátlan átvágásról volt szó. Ezért letettük az asztalra a helyes összeget és elsétáltunk. Senki nem jött utánunk, úgyhogy azt hiszem rájöttünk a helyes taktikára. Persze ez csak akkor használható, ha ismerjük a pontos árat.