Daily Archives: 2011-03-15

Másnap nagyon jó hangulatú óránk volt. Négyen voltunk, rajtam kívül mindenki Ausztráliából. A magyarázat annyi, hogy nekik Dél-Kelet Ázsia van a legközelebb, mint úti cél. Többek között faszénen sütött, pácolt húst is készítettünk. Nem véletlenül rajongok ezekért az ételekért. Most nem égettem meg magam, viszont elvágtam az ujjamat.
Anita érkezéséig még volt egy kis időm, amit azzal töltöttem, hogy regenerálódtam. Hogy miből? Az időeltolódás az egyik. A meleg a másik. A harmadig pedig, hogy elég aktív vagyok. Az emberek, főleg a turisták tulajdonképpen csak szédelegnek, én viszont célvezérelten minimum annyit akarok elvégezni, mint otthon, csak napok múlva jöttem rá, hogy általában egy félórás tripp körülbelül másfél órámba és rengeteg energiámba kerül. Például a távolságokat mindig rosszul mérem be. Az iskola körülbelül másfél kilométerre esik a szállástól. Elmondom egy utamat.
Kilépek az iskolakapun és megcsap a forróság. Először még jól is esik, majd a tűző nap miatt, mire elérek a sarokig (50 méter), már csurog rólam a víz. A hátizsákot említettem, sajnos semmit nem lehet a szállodában hagyni, mert nem vállalnak érte felelősséget. Mire idáig elérek, már ketten kérdezték meg, hogy nem akarok-e motorozni. Kedves fej ingatással jelzem, hogy nem, majd leköt, hogy átjussak az első átkelőn. Szerencsésen megérkezek, csakhogy egyszerre három árus megkérdezze nem akarok-e újságot, vizet, és gyümölcsöt. Tovább indulva még mindig nem győzök ámuldozni az épületeken és azon, hogy milyen zsúfoltságban, budi méretű helyeken tudnak élni az emberek. De hoppsz, ki kell kerülnöm egy guggoló nénit, aki éppen gofrit süt a járda közepén. Ezzel a lendülettel viszont karnyújtásnyi távolságra kerülök egy pénzváltótól, ami előtt három fiatalember győzköd arról, hogy váltsak. Még mindig kedvesen nemet intek, de akkor meg egy napszemüveg árus állja keresztbe az utat. A szemüvegemre mutatva jelzem, hogy nem szándékozok vásárolni, mire hamis Zippo öngyújtót akar a kezembe tuszkolni.
Ekkor már kissé ingerülten megyek arrébb, de akkor meg majdnem rálépek egy maszatos gyerekre, aki egy kiskutyával játszik. Viszont elérem a következő sarkot. Szintén szerencsésen átkelek, bár egy motoros nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy neki bizony pirosat adott a közlekedési lámpa, majdnem eltrafált. Ekkor kezd sűrűsödni a turista tömeg, akiket úgy vesznek körül a árusok, mint legyek a döghúst, lehetetlen elhessegetni őket. A legnehezebb szakasz akkor jön, mikor elérem a piacot, az embersűrűség kritikus pontot ér el, körülbelül 50 karórát és 4 kiló gyümölcsöt kellene megvennem az elhaladás során, ráadásul itt már riksások is nehezítik a közlekedést.
A piac másik oldalán egy óóóóóriási körforgalom van, pedig ezt a fogalmat nem is ismerik a helyiek, nevezzük csak kereszteződésnek, mivel így használják. Ha jól számoltam öt főútvonal találkozik itt. Apránként, szépen egyenletesen haladva megkísérlem a lehetetlen, és tíz perc alatt egyben átérek. Innentől fogva pite. Még van 800 méter a szállodáig a turista negyeden keresztül. A napszemüveg árusok megötszöröződnek, a szendvicses standokat már mind kipakolták, a motorosok keresztbe parkoltak a járdán, plusz az utazási irodások is ajánlgatják a másnapi útjaikat. Életem kockáztatásával mindenkit kikerülök az úttesten, kevésbé kedvesen, de mindig nemet intek, majd következik a vízért való alkudozás.
Nem tudom betenni a táskámban, ezért a kezemben lóbálom, amivel nem sikerül elriasztanom a víztukmálókat. De megérkezek a sarokra, ahol befordulva, már csak a képeslap árusok, a hamisított könyv árusok és az éttermes hívogató legények vannak hátra. Érzem, hogy erőm fogytán van, de visszafogom magam és nem rúgom fel a masszázst kínálgató fiatalembert, még akkor sem, ha szándékosan elállja az utam, és csak akkor enged el, ha veszek egy prospektust. Majd megérkezek a sikátoromhoz. Elönt egy bizonyos érzés, ami nagyban hasonlíthat ahhoz, mikor egy hajótörött napokon át hánykolódik a viharos tengeren és végre meglát egy szigetet. Még akkor is megnyugvás, ha a szigeten nincsen más, csak egy pálmafa. A recepciós kisasszony majdnem kedvesen odaadja a kulcsomat és a szobába érve csak annyit tudok csinálni, hogy elterülök az ágyon és regenerálódok.

Vietnámban szeretik a kávét. Saigonban állítólag ugyanolyan a kávéházi kultúra, mint nálunk. Rengeteg kávézó van, amelyek manapság már nagyon hasonlítanak a mieinkre. Sajnálom, hogy még nem tartanak ott a fejlődésben, hogy a hagyományokat értéknek könyveljék el, kíváncsi lettem volna milyen egy tradicionális kávéház.
De a kávé az isteni. Két alapvető formája létezik: forró kávé cukrozott, sűrített tejjel (white coffee), és ugyanez, rengeteg jéggel, hosszú pohárban, szívószállal. Lehet sűrített tej nélkül kérni, de ha olyan helyre téved az ember, ahol nem nagyon jár turista, akkor ezt a kívánságot egyszerűen nem értik. Ha sikerül elmagyarázni pantomim formájában, akkor pedig kiröhögik az embert. Természetesen a háta mögött.
Ez is szigorúan hozzátartozik a vietnámi lét elviseléséhez. Alapvetően nem jókedvű emberek, állandóan úgy mászkálnak, mintha fájna nekik valami, különösen ha kérek tőlük valamit. Ha sikerül átverniük, akkor megeresztenek egy mosolyt. A fiatalokat viszont rajta lehet kapni, hogy humoruknál vannak. Többnyire a fenti formában, egymás között röhigcsélnek a kárunkra, de ha elég jól tudnak angolul, akkor szemtől szembe is megeresztenek egy-két viccet, melyek elég találóak.
Egyébként sem sikerült még megértenem a néplélek állapotát. Nagy a szegénység, kicsi a kereset és az infláció miatt nagy a drágaság. Viszont ez nem magyarázza meg a korlátlan pofátlanságot. Példa: vettem vizet. Pár nap után az ember rájön, hogy az alapvető dolgok mennyit érnek, ezért ha magasabb árat kérnek valamiért, lehet alkudozni, és általában oda is adják olcsóbban. Nos, egy utcai standnál megkérdeztem mennyi a víz, és automatikusan a jó árat mondták. Odaadtam egy nagyobb címletű bankjegyet, a visszaadással nem játszadoznak. Viszont megláttam a zsebkendőket és eszembe jutott, hogy fogyóban van. Kértem is rögtön három csomaggal, feltételeztem, hogy szintén korrekt árat kapok. Hát nem. A nő a kezembe nyomott még egy csomaggal, gondoltam milyen kedves, hogy ajándékba ad egyet, majd elkezdett magyarázni valamit. Nem értettem, ezért megkért egy vietnámi fickót, hogy fordítson. Csak annyit mondott, hogy pont annyiba kerül, amennyit adtam. Ahan. Ha nem egyeztünk meg előre és a kezemben van az áru, már nincs apelláta, el kell fogadni a vereséget. Jó tanács: mindig, ismétlem mindig kérdezzük meg az árat előre. Ha kell alkudjunk, de ne feltételezzük, hogy korrekt módon járnak el, mert nem.

Tulajdonképpen a kávéról szerettem volna kicsit beszélni, mert szabadidőm elég nagy részét kávéházakban töltöm. Egy óra mászkálást a negyven fokban kb. másfél óra alatt lehet kiheverni, amennyiben legalább ventillátor van. Nem vagyok nagy barátja a légkondinak, még ilyen körülmények között sem. Eddig általában kávét iszogattam, egyrészt mivel szeretem, másrészt mert az idő nagyon álmosító. Nagyon szeretem, hogy van egy fajta intenzív mogyoró íze neki. A sűrített tej édességéhez is hozzá lehet szokni, és kiválóan tompítja a kávé harsságát. Amennyiben tényleg meleg van, és pont nem fáj az ember torka (ha ennyi hűtött cuccot iszok, ez óhatatlan), akkor muszáj jéggel kérni. Pár perc alatt erősen olvadásnak indul, ami hígítja ugyan egy kicsit, de az édességet is beállítja és nagyon hűsítő. A helyiek is leginkább így fogyasztják. Aztán ott vannak a gyümölcslevek, amelyek külön fejezetet érdemelnének. Minden elképzelhető gyümölcsből és zöldségből, és azok kombinációjából készítenek egy fajta smoothie-t. Általában jéggel turmixolják össze, és ebben az esetben nem szentségtörés cukor nélkül kérni. Ha viszont jég nélkül kérjük, akkor harminc százalékkal többe kerül, ami okozhat meglepetést. Olyan ez, mint az apró betűs rész a tájékoztatókban.
A következő napom egy kicsit izgalmasabban telt, kedvenc séfem motorozni vitt.